Több, mint nyolc éve próbálkoztunk, mégsem sikerült összehozzuk a saját babát. Tényleg rengeteg időt, pénzt és lelki és szellemi energiát fektettünk abba, hogy teherbe essem, mégsem jött össze. Sokan belerokkannak ebbe, tudom, és pont ez volt az, amit minden áron el akartam kerülni. A férjemmel hihetetlenül erős és bensőséges a kapcsolatunk, a házasságunk nagyon szilárd alapokon áll, ezzel kapcsolatban semmi kétségem sincs. Néhány hét tanakodás után, úgy döntöttünk, hogy örökbe fogunk fogadni egy babát. Az elhatározást rövid időn belül tettek is követték, és a többszöri látogatások után, valósággal beleszerettünk egy a városunktól nem messze lévő gyermekotthon ki lakójába. A kisfiú még csak egy éves volt, amikor először találkoztunk vele. Nagyon aranyos volt, egészséges, érdeklődő, korához képest fejlett fiúcska. Néhány hónap múlva már minden hivatalos papírt kitöltöttünk, és haza is vihettük a kicsit. Nem igazán tudtuk, mibe megyünk bele, de ez a szerencsejáték volt az, amit sosem hagytunk volna ki.
Miért mondom, hogy szerencsejáték? Mert három hónappal az örökbefogadást követően teherbe estem. Valóságos csoda volt, az orvosaim is ezt mondják. Így mára két csodálatos gyerek, egy kisfiú és egy kislány anyukája vagyok, és ha ennek semmi tudományos megalapozása sincs, hiszem, hogy a kisfiam hozta meg nekünk a valódi boldogságot. Ott, akkor történt valami, ami megtörte a jeget. És végre teljes, valódi és boldog család lehetünk együtt. Tökéletesebb gyerekeket nem is kívánhatnánk a férjemmel, aki a legjobb apa, olyan, akiről álmodni se mertem volna. Hát ez az én történetem, a szerencsejáték, amit a világon soha, semmiért sem adnék. A családom a mindenem, és ez a történet még most is örömkönnyeket csal a szemembe.
